Venni akartam egy nadrágot, ezért betértem egy Plázába Pesten. Hosszan nézelődtem egy hangulatos kis butikban, már több ruhát is kinéztem magamnak, tornyosultak a csinosabbnál csinosabb nadrágok a kosaramban, ideje volt próbafülke után nézni. Egy volt csak, nyilván nem nagy forgalom lehet itt, de pont volt bent valaki. Megálltam hát a fülke függönye előtt, vártam a soromra. Az árakon gondolkodtam, hogy vajon kettő vagy három darab belefér e most a keretbe. Újítani szeretnék a ruhatáramon, mindenképpen többet szeretnék.
Ha a munkahelyemen a csajok megtehetik, hogy egy nadrágot csak egyszer vesznek fel, akkor én miért nem?
Mögém lépett valaki, ez mozdított csak ki a gondolataimból. Ismerős volt a parfüm illata. Hátranéztem: Nóra! Nagyon megörültem, régen találkoztunk, fel kellett volna már hívnom, hogy fussunk össze valahol egy kicsit beszélgetni, de mindig halasztottam! Mindketten ritkán járunk ezen a környéken, elég valószínűtlen volt itt az összetalálkozás, de vannak véletlenek! Nóra csinosabb volt, mint valaha.
Szűk farmert, és mélyen kivágott bordó felsőt viselt, arany nyakláncán a kis halacska medál óhatatlanul is a mellére irányította a figyelmet. Ha még az enyémet is, akkor gondolom, hogy minden férfiét is, aki így látja! Választott magának két felsőt, azt mutatta nekem. Mindkettő meglehetősen kirívó, én nem venném fel, a szolidabb darabokat kedvelem, de az ő stílusához nagyon is illett. Miközben kellemesen elcsevegtünk, a próbafülkéből kócos hajú fiatal lány lépett ki. Én következtem. Gyorsan magamra kaptam a nadrágokat, háromból kettő pont a méretem volt, és tetszett is, döntöttem hát, ezek lesznek.
Elhúztam a függönyt, mikor végeztem, Nóra durcásan nézett rám:
- Azt hittem, megmutatod! – mondta.
Kicsit meglepett. Igaza van, jó lett volna hallani a véleményét, de már megszoktam, hogy mindig egyedül döntök, többnyire senki nem ér rá velem jönni, amikor ruhákat próbálgatok. Nóra gyorsan magára kapta az egyik blúzt, majd húzta is a függönyt résnyire, hogy engem lásson:
- Na, milyen? – kérdezte.
Bekukucskáltam a fülkébe. Alig jutottam szóhoz. Büszke lehet a méreteire.
Formás, nagy melle van, vékony dereka. Piros fekete kockás blúzt próbált fel, éppen a melltartóig gombolta be. Látszott a fehér, hamvas bőre. Eldadogtam, hogy nagyon csinos.
- Segítened kellene, mert a másik felsőn hátul van a cipzár.
Behúzott a próbafülkébe. Először egy kicsit zavarba jöttem, mert a hely nagyon szűk volt, ő meg azonnal ledobta a blúzt, és melltartóban sürgött-forgott körülöttem. Egy egyszerű fehér melltartót viselt. Gyorsan magára kapta a blúzt, de annyira feszes volt rá, hogy alig bírtam a cipzárt felhúzni.
Szembefordult velem, feszültek benne a mellei, kicsi volt rá, ő is érezte, hogy szorítja mindenhol.
Ahogy ilyen közelről figyeltem a testét, vonzalmat éreztem. Csinos fiatal nő, finom illata van, mindig mosolyog, és sugárzik belőle valami, amitől az ember jobban érzi magát a közelében, mint nélküle. Hosszan a szemembe nézett, amitől egy kicsit zavarba jöttem. Láttam, hogy ő se úgy néz rám, mint a barátnőjére, aki csak a cipzárt segít neki felhúzni. Gyerekkorom óta ismertem őt, mindig jó barátnők voltunk, igaz, hogy az évek során egyre jobban eltávolodtunk egymástól, és nagyon ritkán találkoztunk, mégis szinte mindent megbeszéltünk egymással.
Most mégis olyan ismeretlennek tűnt. Átkaroltam a derekát, és bújtam hozzá. Az arcom hozzáért az arcához, a szám majdnem a nyakához, amitől ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy megcsókoljam a nyakát. Az első puszitól felszisszent, és még közelebb bújt hozzám. Végigcsókoltam a vállától az arcáig, már szinte az ajkánál tartottam. Bizsergett az egész testem, és rajta is éreztem, hogy szinte remeg. Egy kicsit eltávolodott tőlem, hogy a szemembe tudjon nézni. Nem mondott semmit, csak hosszan nézett a szemembe, majd lassan közeledett, és megcsókolt.
Ahogy a puha ajka hozzáért az enyémhez, kiszáradt a szám, a lábam szinte a földbe gyökerezett, csak álltam ott, és hagytam, hogy csókoljon, öleljen. Érzéki volt, és gyengéd. De nem hagytak sokáig minket belefeledkezni az érzésbe, valaki sürgősen ruhát akart próbálni.
- Van bent valaki? – kérdezte.
Megrémültem, nehogy valaki elhúzza a függönyt, és meglásson így együtt Nórával. Gyorsan lehúztam a cipzárt a hátán, majd Nóra felkapta a felsőjét, fizettünk, majd eljöttünk.
A Pláza bejáratánál szólalt meg Nóra először, hívott, hogy menjek el hozzájuk. Kocsival volt, én meg busszal. Buszra az ő házuk előtt is felszállhatok. Egy jó beszélgetés már nagyon hiányzott vele, erre gondoltam, mikor beszálltam a kocsijába. Tudtam, hogy beszélgetésről szó sem lehet most közöttünk, de ezzel nyugtattam magam. Felkavartak az események. Vonzalmat eddig nem éreztem iránta, ennek ellenére mindig is tetszett nekem Nóra, mint nő. Ezzel szerintem sok más barátnője, ismerőse is így volt, és főleg a férfiak.
Nem váltogatta sűrűn a partnereit, hűséges és kitartó volt mindig a pasikhoz. Azt nem említette soha, hogy nővel volt-e már együtt, bár most úgy érzem, hogy nagyon is tapasztalt ilyen téren. Nagyon magabiztosnak tűnt a próbafülkében.
Majdnem fél óra is volt az út, mire odaértünk a házuk előtti garázssorhoz. Leparkolt, kiszálltunk a kocsiból, majd felsétáltunk a második emeletre. Voltam itt már máskor is, de akkor itthon volt a pasija is. Csendes, kis lakásban laknak, két kis szoba, a megszokottnál nagyobb konyha, és gyönyörű fürdőszoba.
Miután a felújítással végeztek, elhívott, hogy nézzem meg. Legjobban a fürdőszoba fogott meg: fekete csempe, aranyszínű díszelemekkel, hatalmas fürdőkáddal.
A konyhába mentünk, üdítőt töltött. Az izgalomtól még mindig ki volt száradva a szám, így igazán jól esett végre inni valamit. Keveset beszélgettünk amióta kijöttünk a Plázából, mindketten elmerültünk gondolatinkban. Fel kellett dolgozni az eseményeket. Nóra felült a konyhapultra pohárral a kezében. Láttam a szemén, hogy várja, hogy közeledjek hozzá.
Odamentem, megálltam előtte, aztán megfogta a kezem, és húzott magához. Az üdítőt letettük mindketten, elég volt, már semmi másra nem vágytam, csak Nórára. Átkaroltam a derekát, és néztem a szemébe. Szőke vállig érő haja van, zöld szeme, ami úgy tud csillogni, hogy ilyet még nem is láttam! Vágytam a csókjára, és érzetem, hogy minél tovább húzzuk, annál nagyobb a vágy, ami már így is szinte elviselhetetlen. Kezével simogatta a hátam, majd lecsúszott a fenekemre. Hosszan lágyan, gyengéden simogatott, alig éreztem az érintését.
Nagyon izgatott. Végül ő csókolt meg. Nyelvével simogatta a nyelvem, közben a keze szüntelenül járt a fenekemen. Forró csókokkal borította az arcom, nyakam, miközben a keze a pólóm alá csúszott, lassan felhúzta a melltartóig, mire én jobbnak láttam levetni! Hálából ő is azonnal ledobta a felsőjét.
Csókolgatni, nyalogatni kezdte a hasamat. Hamar lekerült a melltartóm is, és persze az övé is. Isteni finom volt, ahogy a mellünk összeért. Közben bementünk a szobába, leültünk a kanapéra, Nóráról észrevétlenül „potyogtak” le a még rajta lévő ruhadarabok, és engem is olyan kedvesen vetkőztetett, hogy fel se tűnt, hogy már meztelenül simogattuk, becézgettük egymást.
Egyre forróbb lett a hangulat. Sosem kívántam így még senkit! Hanyatt feküdtem a kanapén, ő oldalt mellettem, kezével simogatta a combomat, közben nyelvével egyre mélyebbre hatolt a számban. Ő is egyre izgatottabb volt, a szeme párás, az arca szenvedélyes. Lassan, nagyon lassan közeledett a puncimhoz, s mire hozzáért, már annyira kívántam, hogy alig bírtam már magammal a vágytól. Az ujja hegyével körkörösen simogatta csiklómat, amitől szinte az őrületbe kergetett. Remegtem a vágytól, húztam magamhoz, hogy még közelebb érezzem, aztán mikor már nem lehetett tovább húzni, egy hatalmas orgazmus után hihetetlen nyugalom áradt keresztül a testemben.
Én következtem, alig vártam már, hogy érezzem a puncija ízét. A combja önkéntelenül is közel engedett ahhoz a testrészéhez, amely a legjobban várta már az érintésemet. Nyelvemmel kezdtem izgatni a csiklóját, közben egyik ujjammal behatoltam a nedves hüvelyébe, finoman mozgattam ki-be. Hallottam, hogy egyre sűrűbb, egyre mélyebb a lélegzete. Kezével saját mellét kezdte simogatni, majd ahogy a vágy egyre jobban elhatalmasodott rajta, már inkább gyömöszölte, gyúrta, aztán egy rövid sikollyal jelezte, a csúcson van!
Melléfeküdtem, és még sokáig néztem meztelen mellét, hasát. Csodálatos élményt szerzett nekem, tudtam, hogy hetekkel, hónapokkal később is, ha becsukom a szemem, ez a kép fog előttem megjelenni. Meg is fogadtam, hogy ezentúl sűrűbben fogom keresni őt, és amikor csak hív, feljövök hozzá!
Egy jól sikerült orgazmus után Ritával visszamentünk a hálószobába. Rita törülközőben leült az ágy szélére és rám nézett. É n minta, nem is venném észre levettem a törülközőt és elkezdtem felvenni a hálópólómat. Mikor a bugyit vettem elő Rita megszólalt:
- Azt minek veszed fel? Tudod, hogy úgyis lekerül! – majd elmosolyodott.
Ott álltam előtte egy szál pólóban, majd felállt és mellém lépett. Elsétált előttem egészen a tükrömig, és hátat fordítva nekem lerázta magáról a törülközőjét.
Az lehullt a földre ő pedig anyaszült meztelenül(és így már tényleg jól láttam mindenét!)állt előttem.
Nagyon formás teste volt, és talán formásabb is, mint az enyém. Csinos hosszú lábai, és széles csípője teljeses összhangban volt egymással. A mellei voltak számomra a legszebbek! Hatalmas és kerek mellei voltak, enyhén előre meredő mellbimbókkal. Hosszú szőke haja szinte a háta közepét verdeste. Fazonra nyírt puncija volt, csak egy kevés szőr volt meghagyva rajta, akárcsak nekem.
Hívogatóan nézett rám a tükörből, majd megfordult. Én közben leültem az ágyra, és onnan néztem sóvárogva, de ő elém állt és felhúzott. Lehúzta rólam a pólómat és így már én is anyaszült meztelen voltam. Hatalmas franciaágyam volt, és ő pedig hátralökött rá. Szétterültem az ágyon a puha párnák között. Ő pedig lovagló ülésben felém ült. Előrehajolt és ismét a nyakamat vette célba. Csókolta, egyre szenvedélyesebben, majd közben lefelé haladt.
Elért a melleimhez, végigfuttatta a nyelvét a bimbóm körül majd a másikat és nyalogatni kezdte.
Miközben haladt lefelé egyre jobban tombolt bennem a vágy, a puncim lüktetett, és folyt belőle a nedv, mindent eláztatva. Rita elért a köldökömig és belenyalt, aztán a hasamat kezdte csókolgatni. Éreztem, hogy innen nincs visszaút, át fogom élni életem első orális orgazmusát! Nem is tévedtem! Rita kinyújtott lábaimat felhúzta, és közé feküdt. Először csak lassan megnyalta lentről felfelé, aztán mikor meggyőződött, hogy elég nedves vagyok, nekem esett! Olyan vadul kezdett nyalni, hogy szinte már az orgazmus határán jártam, de még nem akartam elmenni…
nyújtani akartam ezt az érzést, ki akartam élvezni. De ő megállíthatatlanul nyalt, a csiklómat körös-körül, és fentről lefelé. Aztán végignyalt a kisajkaim között és belefurakodott a lyukamba.
Ilyen hatalmas kéjt még életemben nem éreztem! Beleremegett az egész testem, és már dobáltam magam. De Rita szorította, markolászta a combomat, majd lüktető puncimat magára hagyta és a combom belsejét kezdte csókolgatni.
- Ez kínzás, igaz? – kérdezte.
- Igen! – nyögtem.
Hirtelen a nyelve visszatért a csiklómra ő pedig két ujját belém nyomta.
Egyszerre nyalta a csiklómat, és húzogatta ki-be bennem az ujját! Már nem voltam messze.
- Ne hagyd abba… még! – kiáltoztam, de már nem voltam magamnál! Ütemesebben nyalt, és villámcsapásként jött az orgazmus, szinte elveszítettem az eszméletemet! Ő mellém feküdt és pihegtünk mind a ketten!
Archive for 27th november
Debreczeni Zitán már látszik, hogy 29 éves. Most visszaült az iskolapadba. A csinos modell ugyanis a fotózás iránti szenvedélye mellett szeretné papírral is bizonyítani rátermettségét, így szeptembertől az egyik budapesti főiskola hallgatójaként sajátítja el a fotózás csínját-bínját.
Úgy érzem, soha nem késő tanulni és folyamatosan képezni magamat. Kereskedelmi és marketinges szakmám mellé most fotográfiát tanulok, mivel már évek óta nagy szenvedélyem a fotózás. A főiskola hároméves, és nem ijedtem meg attól sem, hogy nappali tagozatra járok, hiszen még a novembertől kezdődő Havazin forgatásaival is össze tudom egyeztetni az óráimat – árulta el Zita, aki a diploma megszerzése után saját műtermet szeretne nyitni, és Londonba készül gyakorlatra.
További Debreczeni Zita builvár, erotika, szex: Debreczeni Zita és Zimány Linda jótékonykodnak - Kibékültek Kedves Feri ágyasai, Bódi Sylvi és Debreczeni Zita
Modell, celeb hírek, erotika, szex: Debreczeni Zita, Dukai Regina és Zimány Linda meztelenül – Debreczeni Zita és Kedves Feri – Debreczeni Zita szexképek – Bódi Sylvinek volt arab barátja, de sosem szexelt pénzért – Bódi Sylvi hírek, képek, videó – Dukai Regina Playboy – Dukai Regina, Zimány Linda, Horváth Éva és Bódi Sylvi – Dukai Regina – Dukai Regina meztelen – Zimány Linda FHM vetkőzős retró képek – Zimány Linda alapítványnak adta a segélyt – Zimány Linda nem szarozik felveszi a segélyt – Zimány Linda gátlástalanul mutogatja meztelen testét – Zimány Linda meztelen fotózás verk videó – Zimány Linda meztelenül pucsít – Zimány Linda meztelenül pucsít – Dukai Regina, Zimány Linda, Horváth Éva és Bódi Sylvi – Debreczeni Zita, Dukai Regina és Zimány Linda meztelenül – Zimány Linda kihagyta volna a pornóvideót – Zimány Linda pucérkodás után műsort vezetne – Dukai Regina, Zimány Linda, Horváth Éva és Bódi Sylvi modellek – Zimány Lindának semmi sem elég, még segélyt is kell neki – Bikucsunáj Horvát Évát döntené meg – Horváth Éva meztelen képek FHM magazin – Horváth Éva megfenyegette Colin Farrellt – Horváth Éva: prostit akartak belőlem csinálni Dubaiban!
Szexpláza plázacicák privát castingon, Bartalus Kinga – Kyra.
Szexpláza backstage pornóképek: Ha tetszenek Bartalus Kinga, Kira plázacica castingján készült képek, vagy a többi plázacica, akkor a teljes tagi tartalom mellett megnézheted Kira castingján készült több száz fotót, seggbedugást és mélytorkos szopást, szájbaélvezős videóval. Privát castingról videók itt. Töltsd le a plázacicákkal készült a 25 DVD film összes jelenetét, ahol ő is és a többi lány is szerepel mindenféle pornó jelenetben! Jelszó kérése és Belépés
Mi a szexista, szexizmus? A nők degradálása, olyan attitűd vagy ábrázolásmód, amely a nőket alacsonyabb rendűnek mutatja a férfiaknál, bármiféle szempontból: kevesebb a választásuk, kapják az okítást, szexuális tárgyak, stb.
A Facebook Hedonista Klubjából Facebook.com/szexista képek: Benkő Dániel Mya Diamond mellét markolássza – Árpa attila hátulról bassza Tereskovát – Lónak használva veri a feleségét, és benyit a gyerek – A rendőr hátulról elkapja a kurvát - Natascha Kampusch szexrabszolga története 3096 napja részlet - Verések és szexuális erőszak a kiskunhalasi pszichiátrián - Kéjjel kínozta a kurvákat a magyar banda - Edith Vogelhut eszébe jutott, hogy őt is seggbe kúrta Polanski - Perverz szadista kínozta, megerőszakolta a 20 éves lányt - Terry Richardson világhírű fotós szopatta, dugta a modelleket - Akinek kedve támadt megerőszakolhatta a lányokat
Privát excsajom szopja a blázt. További exbarátnők: Exribancom egy nagymellű faszéhes picsa - Excsajok volt feleségek kompromittáló fotói - Barátnők és feleségek - Faszimádó ex barátnőm - Excsajok az interneten privát képek barátnőről - Volt barátnőkről exhibicionista képek – Gátlástalan amatőr ribancok - Megcsalt? Elhagyott? – excsajok az interneten illegálisan - Excsajok alázva szájba hugyozás - Popsigyűtemény: barátnők, feleségek amatőr fotói - Csinálj lotyót te is az exedből! – Nincs pucérkodás, nincs sírás - Barátnők, feleségek amatőr privát fotói - Cumizó barátnők és feleségek
Huszonöt évvel Ellis első regénye, a Nullánál is kevesebb megjelenése után a történet folytatódik…
A szereplők ugyanazok, csak már nem gazdag fiatalok, hanem gazdag középkorú fazonok, akiknek az életéből valamikor régen egy regény és egy film készült. Clay azóta is haragszik a „szerzőre”, aki annak idején ellopta a történetet, amit neki kellett volna megírnia. A könyv keletkezésének hátteréről itt, a borítóról itt írtunk korábban.
Egyébként sikeres forgatókönyvíró; New Yorkból épp visszamegy Los Angelesbe, hogy részt vegyen az új filmje szereplőválogatásában, s aztán egyszer csak megint kapcsolatba kerül a régi branccsal: Blairrel, Trenttel, Rippel, Juliannel… Szó sincs barátságról: mint lassan kiderül, minden egyes találkozás, minden egyes gesztus mögött érdekek bújnak meg.
A szereplőválogatáson Clay belezúg egy fiatal színésznőbe, szerepet ígér neki, lefekteti – s aztán minden összekavarodik: a varázslatos szépségű lány csupa hazugság, csupa rejtély, és gyilkos indulatok kavarognak körülötte…
Bret Easton Ellis ugyanabban a szikár, szenvtelen és mégis felkavaró stílusban írta meg legújabb könyvét, mint amellyel annak idején egy csapásra egy új nemzedék kultikus írója lett.
Részlet: Készítettek rólunk egy filmet. A könyvet, amiből a film készült, olyan ember írta, akit ismertünk. Egyszerű kis könyv volt, elmesélte, mi történt velünk négy hét alatt a városban, ahol felnőttünk, és jórészt pontosan ábrázolt bennünket. Regénynek nevezték, de csak néhány részlet volt megváltoztatva benne, a nevünk például ugyanaz maradt, és nem volt benne semmi olyan, ami ne történt volna meg. Tényleg levetítettek például egy gyilkolós dokumentumfilmet abban a malibui hálószobában egy januári délutánon, és, igen, valóban kimentem a Csendes-óceánra néző mólóra, ahol a szerző próbált megnyugtatni, hogy a megkínzott gyerekek sikolyai nem voltak igaziak, de mosolygott, miközben ezt mondta, és el kellett fordulnom. Vagy például: a barátnőm valóban elütött egy prérifarkast a Mulholland alatti kanyonokban, és valósághűen volt leírva egy karácsonyi vacsora Chasenéknél, amin a családommal együtt voltam, és amiről csak úgy mellesleg panaszkodtam a szerzőnek. És egy tizenkét éves lányt valóban csoportosan megerőszakoltak – ott voltam abban a nyugat-hollywoodi szobában az íróval, aki a könyvében csak enyhe vonakodást jegyzett fel a részemről, és nem írta le pontosan, hogyan is éreztem magam valójában azon az éjszakán – se a vágyat, se a döbbenetet, se azt, hogy mennyire féltem az írótól, ettől a szőke, magának való fiútól, akibe félig belezúgott a csaj, akivel jártam. De az író soha nem viszonozta igazán a szerelmét, mert túlságosan el volt merülve a saját passzivitásában ahhoz, hogy olyan kapcsolatot alakítson ki vele, amilyenre a lánynak szüksége lett volna, úgyhogy próbált visszajönni hozzám, de addigra késő volt, és mivel az írónak nem tetszett, hogy a csaj vissza akart jönni, én lettem a jóképű és bódult narrátor, aki nem képes se szerelemre, se kedvességre. Így lett belőlem a kiégett partiarc, aki csak lépked a roncsokon át, ömlik a vér az orrából, és olyan kérdéseket tesz fel, amelyek sohasem igényelnek válaszokat. Így lett belőlem a fiú, aki sohasem érti, hogy bármi is hogyan működik. Így lett belőlem a fiú, aki meg sem próbálná megmenteni a barátját. Így lett belőlem a fiú, aki nem tudta szeretni a lányt.
Azok voltak a legfájdalmasabb részek, amelyek a Blairrel való kapcsolatomat mesélték el, különösen egy jelenet a regény vége felé, amikor szakítottam vele egy étterem teraszán, amely a Sunset sugárútra nézett, és ahol egy ITT ELTŰNHETSZ feliratú reklámtábla folyton elvonta a figyelmem (a szerző hozzátette, hogy napszemüveg volt rajtam, amikor megmondtam Blairnek, hogy sohasem szerettem). Nem említettem azt a fájdalmas délutánt szerzőnek, s mégis szóról szóra benne volt a könyvben, és attól kezdve nem beszéltem többé Blairrel, és nem tudtam meghallgatni azokat az Elvis Costello-dalokat, amiket mindketten kívülről tudtunk („You Little Fool”, „Man Out of Time”, Watch Your Step”), és igen, kaptam tőle egy sálat egy karácsonyi partin, és igen, odatáncolt hozzám, miközben a „Do You Really Want to Hurt Me”-t énekelte a Culture Clubtól, és igen, „rókának” nevezett, és igen, megtudta, hogy lefeküdtem egy lánnyal, akit egy esős éjszaka szedtem fel a Whiskeynél, és igen, a szerző mondta ezt el neki. Amikor olvastam azokat a jeleneteket Blairről és magamról, rájöttem, hogy a szerző egyikünkhöz sem állt közel – természetesen Blairt leszámítva, és igazából még hozzá sem. Egyszerűen csak olyan ember volt, aki átsodródott az életünkön, és úgy tűnt, nem érdekli, hogy milyen sekélyesen érzékel mindannyiunkat, vagy hogy osztozik az élettel szembeni titkos kudarcainkban, csak hencegett a fiatal közömbösségével, a szikrázó nihilizmusával, és csillogó színekben ábrázolta ennek az egésznek a borzalmát.
De nem volt értelme haragudni rá. Amikor a könyv 1985 tavaszán megjelent, a szerző már otthagyta Los Angelest. 1982-ben ugyanarra a kis New Hampshire-i főiskolára járt, ahol én is próbáltam eltűnni, és ahol alig vagy egyáltalán nem volt köztünk kapcsolat. (A második regényében van egy Camdenben játszódó fejezet, ahol parodizálja Clayt – csak egy újabb gesztus, egy újabb kegyetlen emlékeztető, hogy mit érzett velem kapcsolatban. Laza kis paródia volt, nem különösebben csípős, és könnyebben lehetett legyinteni rá, mint bármire az első könyvből, amely úgy ábrázolt engem, mint egy szerencsétlen zombit, aki képtelen felfogni az iróniát Randy Newman „I Love L. A.”-ében.) Miatta aztán csak egy évig maradtam Camdenben, és 1983-ban átmentem a Brownra, bár a második regényben még mindig New Hampshire-ben vagyok az 1985-ös őszi szemeszterben. Ugyan mit érdekel ez engem, mondogattam magamnak, de az az igazság, hogy az első könyv sikere kellemetlenül hosszú ideig lebegett a látókörömben. Részben az volt a baj, hogy én magam is író szerettem volna lenni, és miután elolvastam, én szerettem volna megírni azt az első regényt, amelyet az író megírt – ez az én életem volt, és ő ellopta tőlem. De gyorsan bele kellett törődnöm, hogy nincs bennem se elég tehetség, se elég energia. És türelmem se lett volna hozzá. Igazából csak szerettem volna, hogy meg tudjak írni egy ilyen regényt. Született is néhány lendületes, de csonkán maradt próbálkozás, de miután 1986-ban végeztem a Brownon, beletörődtem, hogy soha nem lesz belőle semmi.
Egyetlen ember volt, aki kifejezte bármiféle zavarát vagy megvetését a regénnyel kapcsolatban: Julian Wells. Blair még mindig szerelmes volt a szerzőbe, és nem szívta mellre a dolgot, mint ahogy a mellékszereplők jó része sem, de Julian igen, és ezt olyan heves és arrogáns módon fejezte ki, ami már-már inkább izgatottságnak hatott, bár a szerző nemcsak Julian heroinfüggését írta meg, hanem azt a tényt is, hogy gyakorlatilag egy fiúprosti volt, aki tartozott egy drogdílernek (Finn Delaneynek), és Manhattanből, Chicagóból vagy San Franciscóból érkezett férfiakkal feküdt le a Sunset sugárúton Beverly Hillstől Silver Lake-ig sorakozó szállodákban. A totálkáros, önsajnálatba süppedt Julian mindent elmondott a szerzőnek, és amikor a könyvet olyan sokan olvasták, és Julian volt az egyik főszereplő benne, ez mintha olyan figyelmet irányított volna rá, amely határos volt a reménnyel, és azt hiszem, titokban nagyon is örült neki, mert Julianben nem volt szégyenérzet – csak megjátszotta, hogy van. És Julian még izgatottabb lett, amikor 1987 őszén, alig két évvel a regény megjelenése után bemutatták a filmet.
Emlékszem, hogy a filmmel kapcsolatos aggodalmaim egy meleg októberi éjszakán kezdődtek, három héttel a bemutatása előtt, a 20th Century Fox egyik vetítőtermében. Trent Burroughs és Julian között ültem, aki még nem volt tiszta, folyton rágta a körmét, és türelmetlenül fészkelődött a fekete plüssszékben. (Láttam, ahogy bejön Blair Alanával és Kimmel, Rip Millar nyomában. Nem törődtem vele.) A film alig emlékeztetett a regényre, pontosabban semmi nem volt benne belőle. És bár ez fájt, és úgy éreztem, elárultak, nem tudtam nem felismerni egy bizonyos igazságot, miközben ott ültem abban a vetítőteremben. A könyvben minden, ami rólam szólt, valóban megtörtént. A könyv olyasvalami volt, amit egyszerűen nem tagadhattam meg. A könyv nyers volt és őszinte, míg a film csak egy szép hazugság. (És jó nagyot bukott: nagyon színes volt és mozgalmas, de amellett komor és költséges, és nem hozta be az árát, amikor aztán novemberben a mozikba került.) A filmben engem egy olyan színész játszott, aki igazából jobban hasonlított rám, mint az az alak, akit a szerző ábrázolt a könyvében: én nem voltam szőke, nem voltam lebarnult, mint ahogy a színész sem. És hirtelen én lettem a film erkölcsi iránytűje, ontottam az anonim alkoholistás zsargont, mindenkit ostoroztam a drogozás miatt, és próbáltam megmenteni Juliant („Eladom a kocsimat – figyelmeztetem a Julian dílerét alakító színészt. – Bármit megteszek.”) Ez valamivel kevésbé volt igaz Blair filmbeli megfelelőjéről, akit egy olyan lány játszott, aki tényleg egészen úgy nézett ki, mintha beletartozna a csapatunkba – nyugtalan, szexuálisan könnyen kapható és ugyanolyan könnyen sebezhető. Julian önmaga szentimentális változata lett, egy tehetséges, szomorú arcú bohóc, akinek viszonya van Blairrel, de aztán rájön, hogy szakítania kell vele, mert én vagyok a legjobb cimborája. „Légy jó hozzá – mondja Julian Claynek. – Igazán megérdemli.” Ennek a jelenetnek a pőre álszentségétől biztosan elsápadt a szerző. Titokban perverz elégedettséggel mosolyogtam magamban, amikor a színész ezeket a szavakat mondta, aztán Blairre pillantottam a vetítőterem homályában.
Miközben suhant a film a gigászi vetítővásznon át, nyugtalanság kezdett vibrálni a néma teremben. A könyv tényleges szereplőiből álló közönség gyorsan megértette, hogy mi történt. A filmből azért dobtak ki mindent, ami a regényt valóságossá tette, mert a szülők, akik a stúdiót vezették, el se tudták volna képzelni, hogy olyan sötét színekben ábrázolják a gyerekeiket, mint a könyv. A film az együttérzésünkért esedezett, miközben a könyv szart az egészre. És a drogokkal meg a szexualitással kapcsolatos attitűdök nagyot változtak 1985 és 1987 között (meg a stúdióban bekövetkezett rendszerváltozás sem segített), úgyhogy át kellett formálni az alapanyagot, amely a felszíni erkölcstelensége ellenére meglepően konzervatív volt. A legjobban az jött be, ha afféle nyolcvanas évekbeli modern noir-ként nézte az ember a filmet – az operatőri munka lélegzetelállító volt –, és sóhajtoztam magamban, ahogy tovább pergett, mert csak néhány dolog tudott érdekelni: a szüleim alakjának finom, új részletei enyhén szórakoztattak, mint ahogy az is, amikor Blair szenteste nem a Jared nevű fiút találja meg, hanem az elvált apját a barátnőjével (Blair apját 1992-ben elvitte az AIDS, miközben még Blair anyjának a férje volt). De arról a húsz évvel ezelőtti, októberi vetítésről arra a pillanatra emlékszem a legjobban, amikor Julian megfogta a kezem, amely elzsibbadt az üléseinket elválasztó karfán. Azért tette ezt, mert a könyvben Julian Wells tovább élt, míg a filmben meg kellett halnia. Meg kellett bűnhődnie a sok bűnéért. Ezt követelte a mozi. (Később, amikor forgatókönyvíró lettem, megtanultam, hogy a mozi mindig ezt követeli.) Amikor ez a jelenet következett, az utolsó tíz percben, Julian döbbenten nézett rám a sötétben. „Meghaltam – suttogta. – Megöltek.” Vártam egy ütemet, aztán felsóhajtottam: „Mégis itt vagy.” Julian visszafordult a vetítővászon felé, és hamarosan vége lett a filmnek: pálmafák fölött gördül le a stáblista, miközben, valószerűtlen módon, visszaviszem Blairt a főiskolámra, Roy Orbison pedig elnyöszörög egy dalt az elhamvadó életről.
Az igazi Julian Wells nem egy cseresznyepiros kabrioletben halt meg, túladagolás miatt, egy országúton a Joshua Tree Nemzeti Parkban, miközben egy kórus zengett aláfestő zeneként. Az igazi Julian Wellst több mint húsz évvel később ölték meg, a holttestét egy elhagyott lakóház mögött dobták ki Los Felizben, miután halálra kínozták egy másik helyen. A fejét összezúzták – olyan erős ütést mértek az arcára, hogy jóformán galacsinná gyűrődött –, és olyan brutálisan megszurkálták, hogy a Los Angeles-i halottkémi hivatalban három különböző késtől származó, összesen százötvenkilenc sebet számoltak össze, sok közülük egymást érte. A holttestét pár kölyök találta meg, a Kaliforniai Művészeti Egyetemre mentek, és a hillhursti utcákon cirkáltak egy BMW-kabrioletben, parkolóhelyet keresve. Amikor meglátták a holttestet, azt hitték, hogy az a „dolog”, ami egy szemeteskuka mellett fekszik – és most a Los Angeles Times-nak a Julian Wells-gyilkosságról szóló első cikkét idézem, amely a „Kalifornia” melléklet címoldalán jelent meg –, „egy zászló”. Meg kellett állnom, amikor ehhez a szóhoz értem, és elölről kezdenem az egész cikk olvasását. Az egyetemisták, akik megtalálták Juliant, azért gondolták ezt, mert Julian fehér Tom Ford öltönyt viselt (az övé volt, de nem az volt rajta azon az éjszakán, amikor elrabolták), és az azonnali reakciójuk félig logikusnak tűnt, miután a zakó és a nadrág is piros csíkos volt. (Juliant levetkőztették, mielőtt megölték, aztán újból felöltöztették.) De ha azt hitték, hogy az egy „zászló”, ötlött fel bennem a kérdés azonnal, akkor hol volt a kék? Ha a holttest egy zászlóra hasonlított, csodálkoztam, akkor vajon mi volt rajta kék? És aztán rájöttem: a feje! Az egyetemisták azért hitték azt, hogy egy zászlót látnak, mert Julian olyan sok vért vesztett, hogy az összegyűrt arca egészen sötétkék, majdhogynem fekete lett.
Erre persze hamarabb is rájöhettem volna, mert a magam módján én juttattam oda Juliant, és láttam, hogy mi történt vele egy másik – és egészen másmilyen – filmben.
A kék dzsip követni kezd bennünket a 405-ösön, valahol a Los Angeles-i repülőtér és a wilshire-i kijárat között. Csak azért veszem észre, mert a sofőr folyton a szélvédő fölötti visszapillantó tükröt lesi, amiben én a hátsó ülésről, részegen már jó ideje bámulom a hegyek felé özönlő piros farlámpákat, baljós hip-hop szól halkan a hangszórókból, a mobilom ragyog az ölemben az SMS-ektől, amiket nem tudok elolvasni, egy színésznőtől jöttek, akivel aznap délután összejöttem az American Airlines első osztályú várójában a Kennedy repülőtéren (jósolt a tenyeremből, és jókat nevettünk), meg New Yorkból Laurie-tól, de összefolynak a betűk a szemem előtt. A dzsip követi a szedánt a Sunseten át, elhaladva a karácsonyi fényekkel díszített házak mellett, miközben idegesen rágom az Altoids mentolos cukorkákat, nem mintha sikerülne eltüntetni a ginszagot a leheletemből, s aztán a kék dzsip ugyanúgy jobbra fordul, és a Doheny Plaza felé megy tovább, úgy követ bennünket, mint egy elveszett gyerek. A szedán aztán bekanyarodik a felhajtóra, ahol az inas és a biztonsági őr felkapják a fejüket, mindkettő cigarettázik egy tornyosuló pálmafa alatt, a dzsip pedig habozik, aztán megy tovább a Dohenyn a Santa Monica sugárút felé. A habozásából nyilvánvaló, hogy eddig mi vezettük. Támolyogva szállok ki a kocsiból, és nézem, ahogy a dzsip lassan fékez, majd befordul az Elevado Streetre. Meleg van, mégis borzongok a rojtos melegítőnadrágban és a szakadt Nike csuklyás pulcsiban, amik mind lógnak rajtam, mert jó sok kilót leadtam azon az őszön, és nedves a pulcsim ujja, mert egy itallal leöntöttem magam repülés közben. Éjfél van, december, és négy hónapig távol voltam.
– Azt hittem, követ bennünket az a kocsi – mondja a sofőr, miközben kinyitja a csomagtartót. – Ugyanúgy váltott sávokat, mint mi. Egész idáig a nyomunkban jött.
– Mit gondol, mit akarhatott? – kérdezem.
Az éjszakás portás lejön az előcsarnoktól a felhajtóig vezető lejtőn, hogy segítsen bevinni a táskáimat. Jó nagy borravalót adok a sofőrnek, aki rögtön visszaül a szedánjába, és kihúz a Dohenyre, hogy aztán felszedje az újabb utasát a repülőtéren, Dallasból jön a következő gép. Az inas és a biztonsági őr némán biccentenek, ahogy elmegyek mellettük, követve a portást az előcsarnokba. A portás beteszi a táskáimat a liftbe, és mielőtt becsukódik az ajtó, és elzárja őt előlem, még azt mondja: – Isten hozta itthon.
Ahogy az art deco folyosón megyek a Doheny Plaza tizenötödik emeletén, enyhe fenyőillatot érzek, aztán látom, hogy egy koszorút akasztottak az 1508-as szoba fekete dupla ajtajára. Bent a lakásban meg egy karácsonyfa áll diszkréten a nappali sarkában, fehér fények szikráznak rajta. A konyhában vár egy levél a gondnoknőtől, emlékeztet, hogy mivel tartozom neki, felsorolja, hogy mi mindent vásárolt, mellette meg ott van egy kis kupac levél, amiket nem továbbítottak a New York-i címre. Két évvel ezelőtt vettem a lakást – az El Royale-t hagytam ott, miután egy évtizeden át ott béreltem lakosztályt – egy gazdag nyugat-hollywoodi partiarc szüleitől, aki épp elkezdte átalakítani a teret, amikor egy átbulizott éjszaka után váratlanul meghalt álmában. A belsőépítész, akit a fiú felfogadott, befejezte a munkát, és a halott fiú szülei sietve piacra dobták a lakást. Minimális dekor: puha bézsek és szürkék, keményfa padlók, süllyesztett világítás; az egész összesen száztíz négyzetméter – egy nagy hálószoba, egy iroda, egy makulátlan nappali, mely futurisztikus, steril konyhára nyílik –, de az egész üvegfal, amely a nappali teljes hosszán végignyúlik, valójában egy üveg tolóajtó, amely öt panelre oszlik, azokat húzom el, hogy kiszellőztessem a lakást, és a nagy, fehér járólapos erkélyről mesés kilátás nyílik a városra: látni a belvárosi felhőkarcolókat, a Century City és Westwood tornyait, aztán végig Santa Monicáig és a Csendes-óceán széléig. Lenyűgöző a látvány, de nem sugall valami végtelen magányt; intimebb, mint amilyen az egyik barátom lakásából nyíló kilátás volt, aki az Appian Wayen lakott, olyan messze a város fölött, hogy úgy tűnt, mintha egy névtelen rácsokból és kvadrátokból összerakott hatalmas és elhagyott világot néznél, s attól aztán úgy érezted, hogy sokkal magányosabb vagy, mint gondoltad, és öngyilkossági gondolatok lobbannak fel benned. A Doheny Plazáról nyíló látvány olyan kézzelfogható, hogy szinte megtapinthatja az ember a Melrose-on lévő dizájncenter kékjeit és zöldjeit. De azért szép magasan vagyok a város fölött, és jó itt elrejtőzni, amikor L. A.-ben dolgozom. Ma éjjel lilás árnyalatú az ég, és köd van.
Miután töltök magamnak egy pohár Grey Goose-t, ami a hűtőben maradt, amikor múlt augusztusban leléceltem, fel akarom kapcsolni az erkélylámpát, de meggondolom magam, és lassan kilépek a sötétbe. A kék dzsip az Elevado és a Doheny sarkán áll. Egy mobiltelefon ragyog a belsejében. Észreveszem, hogy ökölbe szorítottam az egyik kezem – a másikkal a vodkás poharat markolom. Visszatér a félelem, miközben bámulom a dzsipet. Aztán egy fényvillanás: valaki meggyújtott egy cigarettát. Megszólal a telefon mögöttem. Nem veszem fel.
Az ok, amiért visszajöttem Los Angelesbe, vagy legalábbis az ok, amit bemeséltem magamnak: hogy folyik A hallgatózók szereplőválogatása. A producer, aki rávett, hogy írjak forgatókönyvet a bonyolult regényből, annyira megkönnyebbült, amikor sikerült kibogoznom, hogy szinte azonnal felvett egy lelkes rendezőt, és hármasban dolgozunk együtt (miután volt egy feszült tárgyalás, amin az ügyvédem és a menedzserem ragaszkodott hozzá, hogy producerként is fel legyek tüntetve). Már kiosztották a négy felnőtt főszerepet, de a gyerekeikkel több baj van: az mind ravaszabb szerep, konkrétabb igényekkel, és a rendező meg a producer az én véleményemet is hallani akarta. Ez a hivatalos ok, amiért Los Angelesben vagyok. De igazából ez a visszatérés csak ürügy, hogy elmenekülhessek New Yorkból és mindattól, ami ott történt velem azon az őszön.
Rezeg a mobiltelefon a zsebemben. Kíváncsian pillantok rá. SMS Juliantől, akivel több mint egy éve nincs semmilyen kapcsolatom. Mikor jössz vissza? Itt vagy? Összejövünk? Szinte automatikusan megszólal a vezetékes is. Átmegyek a konyhába, és megnézem a kagylót. PRIVÁT NÉV. PRIVÁT SZÁM. Négy kicsengés után bárki is az, leteszi. Amikor megint kinézek, a köd egyre csak gomolyog be a városba, mindent elborít.
Bemegyek az irodámba, de nem kapcsolom fel a lámpát. Megnézem az e-mailjeimet az összes levelezőmön: emlékeztető egy vacsorára a németekkel, akik pénzelnek egy forgatókönyvet, egy újabb találkozó a rendezővel, a tévés ügynököm kérdezi, hogy kész vagyok-e már a Sony-próbaműsor forgatókönyvével, pár fiatal színész tudni akarja, mi a helyzet A hallgatózók-kal, egy sor meghívó különböző karácsonyi partikra, az edzőm az Equinoxban – miután meghallotta egy másik kliensétől, hogy visszajöttem – szeretné tudni, hogy be akarok-e jelentkezni hozzá. Beveszek egy Ambient, hogy el tudjak aludni, mivel nincs elég vodka. Amikor a hálószobai ablakhoz megyek, és lenézek az Elevadóra, a dzsip épp húz el, ragyognak a fényszórói, és ráfordul a Dohenyre, aztán a Sunset felé megy, és a szekrényben találok pár dolgot, amit egy lány hagyott ott, miután itt lógott velem a múlt nyáron, és hirtelen nem akarok arra gondolni, hogy hol lehet ebben a pillanatban. Kapok még egy SMS-t Laurie-tól: Kívánsz még? Már majdnem hajnali négy óra van abban a Union Square alatti lakásban. Olyan sok ember halt meg tavaly: véletlen túladagolás, karambol East Hamptonban, váratlan betegség. Egyszerűen csak eltűntek. Az Abbeyből idehallatszó zenére alszom el, egy dal a múltból, „Hungry Like the Wolf”, finoman felszáll a klub szökdécselő zsongása fölé, és egy hosszú pillanatra átváltoztat valakivé, aki egyszerre fiatal és öreg. Szomorúság – az van mindenütt.
A kínai negyedben van premiervetítés ma este, a film a gonosszal vívott küzdelemről szól, és olyan nyilvánvaló a szituáció benne, hogy ettől az egész valami biztonságos homályt kap, ami arra serkenti a stúdiót, hogy díjakat vásároljon neki, már folyik is egy kampány, én A hallgatózók rendezőjével és producerével vagyok, és a tömeggel együtt sodródunk a Hollywood sugárúton a Roosevelt felé, a bemutató utáni partira, ahol paparazzók tapadnak a hotel bejáratára, s azonnal felkapok egy italt a bárpultról, miközben a producer eltűnik a mosdóban, a rendező meg ott áll mellettem, és az Ausztráliában lévő feleségével beszélget telefonon. Amikor végignézem az elsötétített termet, és ismeretlen emberekre mosolygok vissza, megint rám tör a rettegés, és hamarosan ott van mindenütt, s csak ömlik: benne van az épp megnézett film fenyegetően közeledő sikerében, benne van a fiatal színészek csábító hangjában, amikor azt kérdezik, kaphatnának-e szerepet A hallgatózók-ban, és benne van az SMS-ekben, amiket küldenek, amikor mennek el, arcuk ragyog a mobilfénytől, ahogy átszelik a barlangszerű előcsarnokot, és benne van a barnára spriccelt bőrökben és a kihófehérített fogakban. Négy hónapig New Yorkban voltam – ez a mantrám, s a maszkom egy kifejezéstelen mosoly. Végül felbukkan a producer egy karácsonyfa mögül, és azt mondja: – Húzzunk innen –, aztán valami bulikat említ fenn a dombokon, Laurie meg egyre csak küldi az SMS-eit New Yorkból (Hé. Hahó.), én pedig sehogy sem tudom kiverni a fejemből, hogy valaki ebben a teremben követ engem. Váratlan, gyors vakuvillanások vonják el a figyelmem, de a fortélyos félelem visszatér, amikor rájövök, hogy bárki volt is abban a kék dzsipben múlt éjjel, az most valószínűleg itt van a tömegben.
Nyugat felé hajtunk a Sunseten a producer Porschéjával, aztán felhajtunk a Dohenyn az elsőhöz a két parti közül, ahova Mark be akar nézni, a rendező fekete Jaguarban követ bennünket, és repesztünk el a madaras utcák mellett, amíg meg nem pillantunk egy inast. Kis díszített fenyőfák veszik körül a bárpultot, aminél állok, és úgy teszek, mintha hallgatnám a vigyorgó színészt, aki azt magyarázza, hogy mire hívták ide, és részegen bámulom a káprázatos csaját, a U2 karácsonyi dalai mindent túlharsognak, és Band of Outsiders-öltönyös srácok ülnek egy alacsony, elefántcsontszínű kanapén, csíkokat szippantanak fel a hosszú, üveg koktélasztalról, és amikor valamelyik megkínálna egy szippantással, kísértést érzek, de ellenállok, mert tudom, hogy mi lenne belőle. A producer már félrészeg, és mindenáron el akar nézni egy másik partira is, ami Bel Airben van, én meg elég részeg vagyok ahhoz, hogy engedjem magam kirángatni, pedig van valami halvány esély egy kefélésre. A producer találkozni akar valakivel a Bel Air-i partin, üzleti ügye van Bel Airben, a jelenléte Bel Airben be kell hogy bizonyítson valamit a státusával kapcsolatban, s a szemem a fűtött medencében úszkáló fiúkra vándorol, akik jó, ha annyi idősek, hogy lehessen jogosítványuk, meg a Jacuzzi mellett mikrobikiniben és magas sarkú szandálban ácsorgó lányokra, anime szobrok mindenütt, a fiatalság mozaikja, egy hely, ahová már nem igazán tartozol.
Huszonöt évvel Ellis első regénye, a Nullánál is kevesebb megjelenése után a történet folytatódik…
A szereplők ugyanazok, csak már nem gazdag fiatalok, hanem gazdag középkorú fazonok, akiknek az életéből valamikor régen egy regény és egy film készült. Clay azóta is haragszik a „szerzőre”, aki annak idején ellopta a történetet, amit neki kellett volna megírnia. A könyv keletkezésének hátteréről itt, a borítóról itt írtunk korábban.
Egyébként sikeres forgatókönyvíró; New Yorkból épp visszamegy Los Angelesbe, hogy részt vegyen az új filmje szereplőválogatásában, s aztán egyszer csak megint kapcsolatba kerül a régi branccsal: Blairrel, Trenttel, Rippel, Juliannel… Szó sincs barátságról: mint lassan kiderül, minden egyes találkozás, minden egyes gesztus mögött érdekek bújnak meg.
A szereplőválogatáson Clay belezúg egy fiatal színésznőbe, szerepet ígér neki, lefekteti – s aztán minden összekavarodik: a varázslatos szépségű lány csupa hazugság, csupa rejtély, és gyilkos indulatok kavarognak körülötte…
Bret Easton Ellis ugyanabban a szikár, szenvtelen és mégis felkavaró stílusban írta meg legújabb könyvét, mint amellyel annak idején egy csapásra egy új nemzedék kultikus írója lett.
Részlet: Készítettek rólunk egy filmet. A könyvet, amiből a film készült, olyan ember írta, akit ismertünk. Egyszerű kis könyv volt, elmesélte, mi történt velünk négy hét alatt a városban, ahol felnőttünk, és jórészt pontosan ábrázolt bennünket. Regénynek nevezték, de csak néhány részlet volt megváltoztatva benne, a nevünk például ugyanaz maradt, és nem volt benne semmi olyan, ami ne történt volna meg. Tényleg levetítettek például egy gyilkolós dokumentumfilmet abban a malibui hálószobában egy januári délutánon, és, igen, valóban kimentem a Csendes-óceánra néző mólóra, ahol a szerző próbált megnyugtatni, hogy a megkínzott gyerekek sikolyai nem voltak igaziak, de mosolygott, miközben ezt mondta, és el kellett fordulnom. Vagy például: a barátnőm valóban elütött egy prérifarkast a Mulholland alatti kanyonokban, és valósághűen volt leírva egy karácsonyi vacsora Chasenéknél, amin a családommal együtt voltam, és amiről csak úgy mellesleg panaszkodtam a szerzőnek. És egy tizenkét éves lányt valóban csoportosan megerőszakoltak – ott voltam abban a nyugat-hollywoodi szobában az íróval, aki a könyvében csak enyhe vonakodást jegyzett fel a részemről, és nem írta le pontosan, hogyan is éreztem magam valójában azon az éjszakán – se a vágyat, se a döbbenetet, se azt, hogy mennyire féltem az írótól, ettől a szőke, magának való fiútól, akibe félig belezúgott a csaj, akivel jártam. De az író soha nem viszonozta igazán a szerelmét, mert túlságosan el volt merülve a saját passzivitásában ahhoz, hogy olyan kapcsolatot alakítson ki vele, amilyenre a lánynak szüksége lett volna, úgyhogy próbált visszajönni hozzám, de addigra késő volt, és mivel az írónak nem tetszett, hogy a csaj vissza akart jönni, én lettem a jóképű és bódult narrátor, aki nem képes se szerelemre, se kedvességre. Így lett belőlem a kiégett partiarc, aki csak lépked a roncsokon át, ömlik a vér az orrából, és olyan kérdéseket tesz fel, amelyek sohasem igényelnek válaszokat. Így lett belőlem a fiú, aki sohasem érti, hogy bármi is hogyan működik. Így lett belőlem a fiú, aki meg sem próbálná megmenteni a barátját. Így lett belőlem a fiú, aki nem tudta szeretni a lányt.
Azok voltak a legfájdalmasabb részek, amelyek a Blairrel való kapcsolatomat mesélték el, különösen egy jelenet a regény vége felé, amikor szakítottam vele egy étterem teraszán, amely a Sunset sugárútra nézett, és ahol egy ITT ELTŰNHETSZ feliratú reklámtábla folyton elvonta a figyelmem (a szerző hozzátette, hogy napszemüveg volt rajtam, amikor megmondtam Blairnek, hogy sohasem szerettem). Nem említettem azt a fájdalmas délutánt szerzőnek, s mégis szóról szóra benne volt a könyvben, és attól kezdve nem beszéltem többé Blairrel, és nem tudtam meghallgatni azokat az Elvis Costello-dalokat, amiket mindketten kívülről tudtunk („You Little Fool”, „Man Out of Time”, Watch Your Step”), és igen, kaptam tőle egy sálat egy karácsonyi partin, és igen, odatáncolt hozzám, miközben a „Do You Really Want to Hurt Me”-t énekelte a Culture Clubtól, és igen, „rókának” nevezett, és igen, megtudta, hogy lefeküdtem egy lánnyal, akit egy esős éjszaka szedtem fel a Whiskeynél, és igen, a szerző mondta ezt el neki. Amikor olvastam azokat a jeleneteket Blairről és magamról, rájöttem, hogy a szerző egyikünkhöz sem állt közel – természetesen Blairt leszámítva, és igazából még hozzá sem. Egyszerűen csak olyan ember volt, aki átsodródott az életünkön, és úgy tűnt, nem érdekli, hogy milyen sekélyesen érzékel mindannyiunkat, vagy hogy osztozik az élettel szembeni titkos kudarcainkban, csak hencegett a fiatal közömbösségével, a szikrázó nihilizmusával, és csillogó színekben ábrázolta ennek az egésznek a borzalmát.
De nem volt értelme haragudni rá. Amikor a könyv 1985 tavaszán megjelent, a szerző már otthagyta Los Angelest. 1982-ben ugyanarra a kis New Hampshire-i főiskolára járt, ahol én is próbáltam eltűnni, és ahol alig vagy egyáltalán nem volt köztünk kapcsolat. (A második regényében van egy Camdenben játszódó fejezet, ahol parodizálja Clayt – csak egy újabb gesztus, egy újabb kegyetlen emlékeztető, hogy mit érzett velem kapcsolatban. Laza kis paródia volt, nem különösebben csípős, és könnyebben lehetett legyinteni rá, mint bármire az első könyvből, amely úgy ábrázolt engem, mint egy szerencsétlen zombit, aki képtelen felfogni az iróniát Randy Newman „I Love L. A.”-ében.) Miatta aztán csak egy évig maradtam Camdenben, és 1983-ban átmentem a Brownra, bár a második regényben még mindig New Hampshire-ben vagyok az 1985-ös őszi szemeszterben. Ugyan mit érdekel ez engem, mondogattam magamnak, de az az igazság, hogy az első könyv sikere kellemetlenül hosszú ideig lebegett a látókörömben. Részben az volt a baj, hogy én magam is író szerettem volna lenni, és miután elolvastam, én szerettem volna megírni azt az első regényt, amelyet az író megírt – ez az én életem volt, és ő ellopta tőlem. De gyorsan bele kellett törődnöm, hogy nincs bennem se elég tehetség, se elég energia. És türelmem se lett volna hozzá. Igazából csak szerettem volna, hogy meg tudjak írni egy ilyen regényt. Született is néhány lendületes, de csonkán maradt próbálkozás, de miután 1986-ban végeztem a Brownon, beletörődtem, hogy soha nem lesz belőle semmi.
Egyetlen ember volt, aki kifejezte bármiféle zavarát vagy megvetését a regénnyel kapcsolatban: Julian Wells. Blair még mindig szerelmes volt a szerzőbe, és nem szívta mellre a dolgot, mint ahogy a mellékszereplők jó része sem, de Julian igen, és ezt olyan heves és arrogáns módon fejezte ki, ami már-már inkább izgatottságnak hatott, bár a szerző nemcsak Julian heroinfüggését írta meg, hanem azt a tényt is, hogy gyakorlatilag egy fiúprosti volt, aki tartozott egy drogdílernek (Finn Delaneynek), és Manhattanből, Chicagóból vagy San Franciscóból érkezett férfiakkal feküdt le a Sunset sugárúton Beverly Hillstől Silver Lake-ig sorakozó szállodákban. A totálkáros, önsajnálatba süppedt Julian mindent elmondott a szerzőnek, és amikor a könyvet olyan sokan olvasták, és Julian volt az egyik főszereplő benne, ez mintha olyan figyelmet irányított volna rá, amely határos volt a reménnyel, és azt hiszem, titokban nagyon is örült neki, mert Julianben nem volt szégyenérzet – csak megjátszotta, hogy van. És Julian még izgatottabb lett, amikor 1987 őszén, alig két évvel a regény megjelenése után bemutatták a filmet.
Emlékszem, hogy a filmmel kapcsolatos aggodalmaim egy meleg októberi éjszakán kezdődtek, három héttel a bemutatása előtt, a 20th Century Fox egyik vetítőtermében. Trent Burroughs és Julian között ültem, aki még nem volt tiszta, folyton rágta a körmét, és türelmetlenül fészkelődött a fekete plüssszékben. (Láttam, ahogy bejön Blair Alanával és Kimmel, Rip Millar nyomában. Nem törődtem vele.) A film alig emlékeztetett a regényre, pontosabban semmi nem volt benne belőle. És bár ez fájt, és úgy éreztem, elárultak, nem tudtam nem felismerni egy bizonyos igazságot, miközben ott ültem abban a vetítőteremben. A könyvben minden, ami rólam szólt, valóban megtörtént. A könyv olyasvalami volt, amit egyszerűen nem tagadhattam meg. A könyv nyers volt és őszinte, míg a film csak egy szép hazugság. (És jó nagyot bukott: nagyon színes volt és mozgalmas, de amellett komor és költséges, és nem hozta be az árát, amikor aztán novemberben a mozikba került.) A filmben engem egy olyan színész játszott, aki igazából jobban hasonlított rám, mint az az alak, akit a szerző ábrázolt a könyvében: én nem voltam szőke, nem voltam lebarnult, mint ahogy a színész sem. És hirtelen én lettem a film erkölcsi iránytűje, ontottam az anonim alkoholistás zsargont, mindenkit ostoroztam a drogozás miatt, és próbáltam megmenteni Juliant („Eladom a kocsimat – figyelmeztetem a Julian dílerét alakító színészt. – Bármit megteszek.”) Ez valamivel kevésbé volt igaz Blair filmbeli megfelelőjéről, akit egy olyan lány játszott, aki tényleg egészen úgy nézett ki, mintha beletartozna a csapatunkba – nyugtalan, szexuálisan könnyen kapható és ugyanolyan könnyen sebezhető. Julian önmaga szentimentális változata lett, egy tehetséges, szomorú arcú bohóc, akinek viszonya van Blairrel, de aztán rájön, hogy szakítania kell vele, mert én vagyok a legjobb cimborája. „Légy jó hozzá – mondja Julian Claynek. – Igazán megérdemli.” Ennek a jelenetnek a pőre álszentségétől biztosan elsápadt a szerző. Titokban perverz elégedettséggel mosolyogtam magamban, amikor a színész ezeket a szavakat mondta, aztán Blairre pillantottam a vetítőterem homályában.
Miközben suhant a film a gigászi vetítővásznon át, nyugtalanság kezdett vibrálni a néma teremben. A könyv tényleges szereplőiből álló közönség gyorsan megértette, hogy mi történt. A filmből azért dobtak ki mindent, ami a regényt valóságossá tette, mert a szülők, akik a stúdiót vezették, el se tudták volna képzelni, hogy olyan sötét színekben ábrázolják a gyerekeiket, mint a könyv. A film az együttérzésünkért esedezett, miközben a könyv szart az egészre. És a drogokkal meg a szexualitással kapcsolatos attitűdök nagyot változtak 1985 és 1987 között (meg a stúdióban bekövetkezett rendszerváltozás sem segített), úgyhogy át kellett formálni az alapanyagot, amely a felszíni erkölcstelensége ellenére meglepően konzervatív volt. A legjobban az jött be, ha afféle nyolcvanas évekbeli modern noir-ként nézte az ember a filmet – az operatőri munka lélegzetelállító volt –, és sóhajtoztam magamban, ahogy tovább pergett, mert csak néhány dolog tudott érdekelni: a szüleim alakjának finom, új részletei enyhén szórakoztattak, mint ahogy az is, amikor Blair szenteste nem a Jared nevű fiút találja meg, hanem az elvált apját a barátnőjével (Blair apját 1992-ben elvitte az AIDS, miközben még Blair anyjának a férje volt). De arról a húsz évvel ezelőtti, októberi vetítésről arra a pillanatra emlékszem a legjobban, amikor Julian megfogta a kezem, amely elzsibbadt az üléseinket elválasztó karfán. Azért tette ezt, mert a könyvben Julian Wells tovább élt, míg a filmben meg kellett halnia. Meg kellett bűnhődnie a sok bűnéért. Ezt követelte a mozi. (Később, amikor forgatókönyvíró lettem, megtanultam, hogy a mozi mindig ezt követeli.) Amikor ez a jelenet következett, az utolsó tíz percben, Julian döbbenten nézett rám a sötétben. „Meghaltam – suttogta. – Megöltek.” Vártam egy ütemet, aztán felsóhajtottam: „Mégis itt vagy.” Julian visszafordult a vetítővászon felé, és hamarosan vége lett a filmnek: pálmafák fölött gördül le a stáblista, miközben, valószerűtlen módon, visszaviszem Blairt a főiskolámra, Roy Orbison pedig elnyöszörög egy dalt az elhamvadó életről.
Az igazi Julian Wells nem egy cseresznyepiros kabrioletben halt meg, túladagolás miatt, egy országúton a Joshua Tree Nemzeti Parkban, miközben egy kórus zengett aláfestő zeneként. Az igazi Julian Wellst több mint húsz évvel később ölték meg, a holttestét egy elhagyott lakóház mögött dobták ki Los Felizben, miután halálra kínozták egy másik helyen. A fejét összezúzták – olyan erős ütést mértek az arcára, hogy jóformán galacsinná gyűrődött –, és olyan brutálisan megszurkálták, hogy a Los Angeles-i halottkémi hivatalban három különböző késtől származó, összesen százötvenkilenc sebet számoltak össze, sok közülük egymást érte. A holttestét pár kölyök találta meg, a Kaliforniai Művészeti Egyetemre mentek, és a hillhursti utcákon cirkáltak egy BMW-kabrioletben, parkolóhelyet keresve. Amikor meglátták a holttestet, azt hitték, hogy az a „dolog”, ami egy szemeteskuka mellett fekszik – és most a Los Angeles Times-nak a Julian Wells-gyilkosságról szóló első cikkét idézem, amely a „Kalifornia” melléklet címoldalán jelent meg –, „egy zászló”. Meg kellett állnom, amikor ehhez a szóhoz értem, és elölről kezdenem az egész cikk olvasását. Az egyetemisták, akik megtalálták Juliant, azért gondolták ezt, mert Julian fehér Tom Ford öltönyt viselt (az övé volt, de nem az volt rajta azon az éjszakán, amikor elrabolták), és az azonnali reakciójuk félig logikusnak tűnt, miután a zakó és a nadrág is piros csíkos volt. (Juliant levetkőztették, mielőtt megölték, aztán újból felöltöztették.) De ha azt hitték, hogy az egy „zászló”, ötlött fel bennem a kérdés azonnal, akkor hol volt a kék? Ha a holttest egy zászlóra hasonlított, csodálkoztam, akkor vajon mi volt rajta kék? És aztán rájöttem: a feje! Az egyetemisták azért hitték azt, hogy egy zászlót látnak, mert Julian olyan sok vért vesztett, hogy az összegyűrt arca egészen sötétkék, majdhogynem fekete lett.
Erre persze hamarabb is rájöhettem volna, mert a magam módján én juttattam oda Juliant, és láttam, hogy mi történt vele egy másik – és egészen másmilyen – filmben.
A kék dzsip követni kezd bennünket a 405-ösön, valahol a Los Angeles-i repülőtér és a wilshire-i kijárat között. Csak azért veszem észre, mert a sofőr folyton a szélvédő fölötti visszapillantó tükröt lesi, amiben én a hátsó ülésről, részegen már jó ideje bámulom a hegyek felé özönlő piros farlámpákat, baljós hip-hop szól halkan a hangszórókból, a mobilom ragyog az ölemben az SMS-ektől, amiket nem tudok elolvasni, egy színésznőtől jöttek, akivel aznap délután összejöttem az American Airlines első osztályú várójában a Kennedy repülőtéren (jósolt a tenyeremből, és jókat nevettünk), meg New Yorkból Laurie-tól, de összefolynak a betűk a szemem előtt. A dzsip követi a szedánt a Sunseten át, elhaladva a karácsonyi fényekkel díszített házak mellett, miközben idegesen rágom az Altoids mentolos cukorkákat, nem mintha sikerülne eltüntetni a ginszagot a leheletemből, s aztán a kék dzsip ugyanúgy jobbra fordul, és a Doheny Plaza felé megy tovább, úgy követ bennünket, mint egy elveszett gyerek. A szedán aztán bekanyarodik a felhajtóra, ahol az inas és a biztonsági őr felkapják a fejüket, mindkettő cigarettázik egy tornyosuló pálmafa alatt, a dzsip pedig habozik, aztán megy tovább a Dohenyn a Santa Monica sugárút felé. A habozásából nyilvánvaló, hogy eddig mi vezettük. Támolyogva szállok ki a kocsiból, és nézem, ahogy a dzsip lassan fékez, majd befordul az Elevado Streetre. Meleg van, mégis borzongok a rojtos melegítőnadrágban és a szakadt Nike csuklyás pulcsiban, amik mind lógnak rajtam, mert jó sok kilót leadtam azon az őszön, és nedves a pulcsim ujja, mert egy itallal leöntöttem magam repülés közben. Éjfél van, december, és négy hónapig távol voltam.
– Azt hittem, követ bennünket az a kocsi – mondja a sofőr, miközben kinyitja a csomagtartót. – Ugyanúgy váltott sávokat, mint mi. Egész idáig a nyomunkban jött.
– Mit gondol, mit akarhatott? – kérdezem.
Az éjszakás portás lejön az előcsarnoktól a felhajtóig vezető lejtőn, hogy segítsen bevinni a táskáimat. Jó nagy borravalót adok a sofőrnek, aki rögtön visszaül a szedánjába, és kihúz a Dohenyre, hogy aztán felszedje az újabb utasát a repülőtéren, Dallasból jön a következő gép. Az inas és a biztonsági őr némán biccentenek, ahogy elmegyek mellettük, követve a portást az előcsarnokba. A portás beteszi a táskáimat a liftbe, és mielőtt becsukódik az ajtó, és elzárja őt előlem, még azt mondja: – Isten hozta itthon.
Ahogy az art deco folyosón megyek a Doheny Plaza tizenötödik emeletén, enyhe fenyőillatot érzek, aztán látom, hogy egy koszorút akasztottak az 1508-as szoba fekete dupla ajtajára. Bent a lakásban meg egy karácsonyfa áll diszkréten a nappali sarkában, fehér fények szikráznak rajta. A konyhában vár egy levél a gondnoknőtől, emlékeztet, hogy mivel tartozom neki, felsorolja, hogy mi mindent vásárolt, mellette meg ott van egy kis kupac levél, amiket nem továbbítottak a New York-i címre. Két évvel ezelőtt vettem a lakást – az El Royale-t hagytam ott, miután egy évtizeden át ott béreltem lakosztályt – egy gazdag nyugat-hollywoodi partiarc szüleitől, aki épp elkezdte átalakítani a teret, amikor egy átbulizott éjszaka után váratlanul meghalt álmában. A belsőépítész, akit a fiú felfogadott, befejezte a munkát, és a halott fiú szülei sietve piacra dobták a lakást. Minimális dekor: puha bézsek és szürkék, keményfa padlók, süllyesztett világítás; az egész összesen száztíz négyzetméter – egy nagy hálószoba, egy iroda, egy makulátlan nappali, mely futurisztikus, steril konyhára nyílik –, de az egész üvegfal, amely a nappali teljes hosszán végignyúlik, valójában egy üveg tolóajtó, amely öt panelre oszlik, azokat húzom el, hogy kiszellőztessem a lakást, és a nagy, fehér járólapos erkélyről mesés kilátás nyílik a városra: látni a belvárosi felhőkarcolókat, a Century City és Westwood tornyait, aztán végig Santa Monicáig és a Csendes-óceán széléig. Lenyűgöző a látvány, de nem sugall valami végtelen magányt; intimebb, mint amilyen az egyik barátom lakásából nyíló kilátás volt, aki az Appian Wayen lakott, olyan messze a város fölött, hogy úgy tűnt, mintha egy névtelen rácsokból és kvadrátokból összerakott hatalmas és elhagyott világot néznél, s attól aztán úgy érezted, hogy sokkal magányosabb vagy, mint gondoltad, és öngyilkossági gondolatok lobbannak fel benned. A Doheny Plazáról nyíló látvány olyan kézzelfogható, hogy szinte megtapinthatja az ember a Melrose-on lévő dizájncenter kékjeit és zöldjeit. De azért szép magasan vagyok a város fölött, és jó itt elrejtőzni, amikor L. A.-ben dolgozom. Ma éjjel lilás árnyalatú az ég, és köd van.
Miután töltök magamnak egy pohár Grey Goose-t, ami a hűtőben maradt, amikor múlt augusztusban leléceltem, fel akarom kapcsolni az erkélylámpát, de meggondolom magam, és lassan kilépek a sötétbe. A kék dzsip az Elevado és a Doheny sarkán áll. Egy mobiltelefon ragyog a belsejében. Észreveszem, hogy ökölbe szorítottam az egyik kezem – a másikkal a vodkás poharat markolom. Visszatér a félelem, miközben bámulom a dzsipet. Aztán egy fényvillanás: valaki meggyújtott egy cigarettát. Megszólal a telefon mögöttem. Nem veszem fel.
Az ok, amiért visszajöttem Los Angelesbe, vagy legalábbis az ok, amit bemeséltem magamnak: hogy folyik A hallgatózók szereplőválogatása. A producer, aki rávett, hogy írjak forgatókönyvet a bonyolult regényből, annyira megkönnyebbült, amikor sikerült kibogoznom, hogy szinte azonnal felvett egy lelkes rendezőt, és hármasban dolgozunk együtt (miután volt egy feszült tárgyalás, amin az ügyvédem és a menedzserem ragaszkodott hozzá, hogy producerként is fel legyek tüntetve). Már kiosztották a négy felnőtt főszerepet, de a gyerekeikkel több baj van: az mind ravaszabb szerep, konkrétabb igényekkel, és a rendező meg a producer az én véleményemet is hallani akarta. Ez a hivatalos ok, amiért Los Angelesben vagyok. De igazából ez a visszatérés csak ürügy, hogy elmenekülhessek New Yorkból és mindattól, ami ott történt velem azon az őszön.
Rezeg a mobiltelefon a zsebemben. Kíváncsian pillantok rá. SMS Juliantől, akivel több mint egy éve nincs semmilyen kapcsolatom. Mikor jössz vissza? Itt vagy? Összejövünk? Szinte automatikusan megszólal a vezetékes is. Átmegyek a konyhába, és megnézem a kagylót. PRIVÁT NÉV. PRIVÁT SZÁM. Négy kicsengés után bárki is az, leteszi. Amikor megint kinézek, a köd egyre csak gomolyog be a városba, mindent elborít.
Bemegyek az irodámba, de nem kapcsolom fel a lámpát. Megnézem az e-mailjeimet az összes levelezőmön: emlékeztető egy vacsorára a németekkel, akik pénzelnek egy forgatókönyvet, egy újabb találkozó a rendezővel, a tévés ügynököm kérdezi, hogy kész vagyok-e már a Sony-próbaműsor forgatókönyvével, pár fiatal színész tudni akarja, mi a helyzet A hallgatózók-kal, egy sor meghívó különböző karácsonyi partikra, az edzőm az Equinoxban – miután meghallotta egy másik kliensétől, hogy visszajöttem – szeretné tudni, hogy be akarok-e jelentkezni hozzá. Beveszek egy Ambient, hogy el tudjak aludni, mivel nincs elég vodka. Amikor a hálószobai ablakhoz megyek, és lenézek az Elevadóra, a dzsip épp húz el, ragyognak a fényszórói, és ráfordul a Dohenyre, aztán a Sunset felé megy, és a szekrényben találok pár dolgot, amit egy lány hagyott ott, miután itt lógott velem a múlt nyáron, és hirtelen nem akarok arra gondolni, hogy hol lehet ebben a pillanatban. Kapok még egy SMS-t Laurie-tól: Kívánsz még? Már majdnem hajnali négy óra van abban a Union Square alatti lakásban. Olyan sok ember halt meg tavaly: véletlen túladagolás, karambol East Hamptonban, váratlan betegség. Egyszerűen csak eltűntek. Az Abbeyből idehallatszó zenére alszom el, egy dal a múltból, „Hungry Like the Wolf”, finoman felszáll a klub szökdécselő zsongása fölé, és egy hosszú pillanatra átváltoztat valakivé, aki egyszerre fiatal és öreg. Szomorúság – az van mindenütt.
A kínai negyedben van premiervetítés ma este, a film a gonosszal vívott küzdelemről szól, és olyan nyilvánvaló a szituáció benne, hogy ettől az egész valami biztonságos homályt kap, ami arra serkenti a stúdiót, hogy díjakat vásároljon neki, már folyik is egy kampány, én A hallgatózók rendezőjével és producerével vagyok, és a tömeggel együtt sodródunk a Hollywood sugárúton a Roosevelt felé, a bemutató utáni partira, ahol paparazzók tapadnak a hotel bejáratára, s azonnal felkapok egy italt a bárpultról, miközben a producer eltűnik a mosdóban, a rendező meg ott áll mellettem, és az Ausztráliában lévő feleségével beszélget telefonon. Amikor végignézem az elsötétített termet, és ismeretlen emberekre mosolygok vissza, megint rám tör a rettegés, és hamarosan ott van mindenütt, s csak ömlik: benne van az épp megnézett film fenyegetően közeledő sikerében, benne van a fiatal színészek csábító hangjában, amikor azt kérdezik, kaphatnának-e szerepet A hallgatózók-ban, és benne van az SMS-ekben, amiket küldenek, amikor mennek el, arcuk ragyog a mobilfénytől, ahogy átszelik a barlangszerű előcsarnokot, és benne van a barnára spriccelt bőrökben és a kihófehérített fogakban. Négy hónapig New Yorkban voltam – ez a mantrám, s a maszkom egy kifejezéstelen mosoly. Végül felbukkan a producer egy karácsonyfa mögül, és azt mondja: – Húzzunk innen –, aztán valami bulikat említ fenn a dombokon, Laurie meg egyre csak küldi az SMS-eit New Yorkból (Hé. Hahó.), én pedig sehogy sem tudom kiverni a fejemből, hogy valaki ebben a teremben követ engem. Váratlan, gyors vakuvillanások vonják el a figyelmem, de a fortélyos félelem visszatér, amikor rájövök, hogy bárki volt is abban a kék dzsipben múlt éjjel, az most valószínűleg itt van a tömegben.
Nyugat felé hajtunk a Sunseten a producer Porschéjával, aztán felhajtunk a Dohenyn az elsőhöz a két parti közül, ahova Mark be akar nézni, a rendező fekete Jaguarban követ bennünket, és repesztünk el a madaras utcák mellett, amíg meg nem pillantunk egy inast. Kis díszített fenyőfák veszik körül a bárpultot, aminél állok, és úgy teszek, mintha hallgatnám a vigyorgó színészt, aki azt magyarázza, hogy mire hívták ide, és részegen bámulom a káprázatos csaját, a U2 karácsonyi dalai mindent túlharsognak, és Band of Outsiders-öltönyös srácok ülnek egy alacsony, elefántcsontszínű kanapén, csíkokat szippantanak fel a hosszú, üveg koktélasztalról, és amikor valamelyik megkínálna egy szippantással, kísértést érzek, de ellenállok, mert tudom, hogy mi lenne belőle. A producer már félrészeg, és mindenáron el akar nézni egy másik partira is, ami Bel Airben van, én meg elég részeg vagyok ahhoz, hogy engedjem magam kirángatni, pedig van valami halvány esély egy kefélésre. A producer találkozni akar valakivel a Bel Air-i partin, üzleti ügye van Bel Airben, a jelenléte Bel Airben be kell hogy bizonyítson valamit a státusával kapcsolatban, s a szemem a fűtött medencében úszkáló fiúkra vándorol, akik jó, ha annyi idősek, hogy lehessen jogosítványuk, meg a Jacuzzi mellett mikrobikiniben és magas sarkú szandálban ácsorgó lányokra, anime szobrok mindenütt, a fiatalság mozaikja, egy hely, ahová már nem igazán tartozol.
Jasmine Rouge seggbebaszása a 18 years old-nál. Ingyenes videó, kattins és nézd!
Eltelt kb. 3 – 4 nap mióta Steve jól megkefélte a puncimat, de azóta sajnos nem akadt újabb alkalom az együttlétünkre, pedig igen vártam már. Reméltem, hogy nem ez volt az első és egyben az utolsó szeretkezésünk. Kerestem az alkalmakat, de vagy Steve nem volt otthon mikor én, vagy mindenki otthon volt a családból. Azért a szemén láttam, hogy huncutul mosolyog, mikor találkozott a tekintetünk. Hogy kellene elintézni, hogy kettesbe legyünk? Nagyon sokat gondolkoztam ezen, már azt is gondoltam, hogy kiveszek egy nap szabadságot és felhívom az egyetemen, hogy jöjjön haza, mert nem érzem jól magam.
De erről letettem, mert nem akartam megijeszteni. Nem tudom mi lett velem, de mióta szeretkeztünk azóta csak azt vártam, hogy újra együtt legyünk. Érezni akartam újra azt a csodálatos nagy farkát a számban, utána keféljen meg jól és szeretném érezni a spermája ízét újra a számban.
Aztán az egyik szerdai napon rám mosolygott a szerencse. Steve előző este bejelentette, hogy másnap nem lesz az egyetemen előadás, mert a tanárok valami sztrájkot tartanak, és így itthon marad. Reggel még aludt mikor elmentem otthonról.
Egész nap azon járt az eszem, hogy mikor lesz már vége a melónak, hogy rohanjak haza az én édes nagyfaszú fiamhoz. Igaz, hogy azóta voltam együtt Tommal, de Steve – vel teljesen más érzés volt a kefélés. Az az izgalom, amit ez a tiltott kapcsolat okozott semmihez nem hasonlítható. Már a gondolattól, hogy a saját fiam hatalmas farka járkál bennem olyan izgalomba hozott, hogy a puncim rögtön benedvesedett, és elkezdett bizseregni a csiklóm. Mivel vevő nem volt a boltban többször végig simítottam – persze csak ruhán és bugyin keresztül – a puncimat.
Már majdnem vége volt a munkaidőmnek, mikor bejött egy magas kreol bőrű 40 – 45 éves úriember, azzal a szándékkal, hogy egy öltönyt szeretne vásárolni magának a fia esküvőjére. Annak ellenére, rögtön szimpatikus lett, sőt talán azt is mondhatnám, hogy megtetszett, azért haragudtam rá. Zárás előtt bejönni öltönyt vásárolni, mikor az akár órákig is eltarthat, mire többet felpróbál, kiválasztja, stb. Nem is beszélve arról, hogy a puncim simogatása miatt már igencsak fel voltam izgulva, és alig vártam, hogy hazaérjek.
Ennek ellenére mosolyogva kiválasztottam az alkatának és a méretének megfelelő öltönyöket. Egy sima fekete, de elegánst, és egy halvány halszálkás öltönyt. Bevitte a próbafülkébe, és onnan szólt ki mély bariton hangján:
- Ha már volt olyan kedves választani helyettem, akkor legyenszives segíteni, hogy melyik lenne az alkalmasabb.
- Ez csak természetes – mondtam. A vevő nálunk nem mehet el kielégítetlenül – mosolyogtam magamban. Ha tudná, hogy én ezt hogy értettem, akkor biztos nagy kurvának tartana – gondoltam.
Kidugta a fejét a függönyön keresztül és nevetve válaszolt kivillantva hófehér fogait.
- Egy ilyen csinos hölgy szájából igen jó ezt hallani. Remélem, méltó leszek a figyelmére.
A “szájából” szót igen erősen hangsúlyozta, ami fel is tűnt, de akkor nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget, észrevettem, hogy az Ő figyelme nagyon is elkalandozott, láttam, hogy a melleimen állt meg, ami egy mélyen dekoltált blúzból kandikált elő. Miközben öltözött bezártam az ajtót, mert már lejárt a nyitvatartási idő és nehogy valaki még betévedjen.
Pár perc múlva cipő nélkül, de öltönybe lépet ki a próbafülkéből. Igencsak jól állt neki a fekete. Elismerően néztem rá, miközben Ő a tükör előtt nézegette magát. Mellé álltam, hogy a tükörben szemből is lássam. Felém fordult és kérdőn nézett rám.
- Tökéletes – mondtam. Mintha direkt önnek készítették volna.
A zakó hajtókáján észrevettem egy kis gyűrődést, amit végigsimítottam. Egy kicsit közelebb lépett hozzám, de én hátrább léptem, mert a nadrág szárán láttam, hogy egy kicsit meg van rogyva.
Leguggoltam elé és a vasalás élét megpróbáltam kihúzni. Pár centivel hosszabb volt a nadrág, vagy csak nem volt rendesen felhúzva, ezért még mindig guggolva megpróbáltam feljebb húzni, miközben az oldalt lévő tükörben figyeltem a végeredményt. Ő is oldalra fordította a fejét, hogy ne csak a fejem búbját lássa. Sikerült kicsit feljebb tornázni a nadrágot, és úgy nézett ki, most már tökéletes. Minden hátsó szándék nélkül végigsimítottam a nadrág elejét, miközben a farkának a dudorodásához értem. Meglepetésemre a dudor az érintéstől láthatóan nőni kezdett.
Megfogta a vállamat, és a karomat kezdte el emelni. Azt hittem fel akar segíteni, de mikor megfogta a kezemet, egyszerűen a farkára tette. Meglepetésemben – meg akaratlanul is, ha egy farok van a kezemben – gyengéden megszorítottam. Éreztem, ahogy a kezembe egyre keményedett. Na ebből elég – gondoltam, nem erre készültem ma. Megpróbáltam felállni, de a vállamra tette a kezét és gyengéden visszanyomott, így folytattam a farka masszírozását, miközben Ő a tükörből nézett. A szoknyám felcsúszott a combjaimon, és így látszott a csipkés bugyiba bujtatott puncim.
Egy kicsit a tükör felé fordítottam lábaimat, és szétnyitottam, hogy Ő is jobban láthassa. Miközben az egyik kezemmel a farkát fogtam, a másikkal elkezdtem kigombolni a nadrág sliccét. Ha már azt mondtam, hogy nem mehet el kielégítetlenül, nehogy hazugságon kapjon. A kigombolt sliccén keresztül megfogtam az alsónadrágját és lehúztam annyira, hogy ki tudjam halászni a farkát. Mikor előkerült a szerszáma, először igen rövidnek tűnt, de lehet hogy a hosszával nem volt baj, csak a dús szőrzete miatt hatott rövidebbnek az átlagosnál.
Csodálkoztam is, hogy még van olyan ember manapság is, aki nem borotválja a fanszőrzetét. Viszont a vastagságán meglepődtem. Olyan vastag volt, mint egy rúd szalámi. A kezemmel nem is értem át. A természet így kompenzálta hossza miatt. Egyszóval rövid, tömzsi, de annál vastagabb volt a fasza. Most a golyói következtek, benyúltam a sliccen keresztül a nadrágba, és gyengéden a markomba fogtam a golyóit. Természetesen azok sem voltak leborotválva, de a méretei csodálatra méltók voltak. Mint két tojás.
Markomba a tojásaival kihúztam a kezem, így most már teljes férfiassága a nadrágon kívülre került. Jobb kezemmel a faszán kezdtem húzgálni a bőrt, a ballal a heréit morzsolgattam. Kiverem neki aztán nyomás haza egy jó kefélésre a fiamhoz – gondoltam. De neki erről más elképzelése lehetett, mert ahogy egyre jobban zihált a hajamba túrt és a fejemet a farka felé nyomta. Ez azt akarja, hogy leszopjam?! Igaz, hogy ilyen vastag fasz még sose volt a számba, de egy most betévedt idegen egyből leszopni, az azért igencsak kurvás.
De hajtott a kíváncsiság. Csak nehogy szétrepedjen a szám ekkora szerszámtól, bár még mindig jobb mintha a puncimat repesztené szét, gondoltam. Most elengedtem a golyóit, és a puncimat kezdtem simogatni, míg a másikkal tovább vertem a farkát. Fejemet egyre közelítve óvatosan bekaptam a faszát. Elkezdtem szopni, és erőteljesen megszívtam a hatalmas makkot. Most már én is rendesen benedvesedtem odalent, amit a kezemmel is éreztem, ugyanis a bugyim teljesen át volt ázva. Már említettem, hogy bő szokott lenni a szerelmi nedvem, hát most is kitett magáért a puncim.
Bugyim teljesen átázott, és kezem a bugyin keresztül is nedves lett. Számba a faszával, egyik kezemmel vertem neki, másikkal maszturbáltam, nyelvemmel a makkján köröztem. Ő egyre jobban nyögött, és megpróbált felállítani, gondolom azért, hogy megkeféljen. Ohó azt már nem, én ma a fiammal akarok kefélni, erre készültem napok óta. Most nem fogom magam engedni, azonkívül óvszer sincs nálam. Elégedjen meg azzal, hogy leszopom. Így hát eltoltam a kezét és egyre gyorsabban kezdtem el verni a farkát. Időnként abbahagytam, ilyenkor tövig nyeltem a faszát.
A szőre az orromat csiklandozta, a makkja a szájpadlásomnak feszült. Éreztem, ahogy a farka megfeszül, golyói összehúzódnak, hát gyorsan kivettem a számból a faszát, és anélkül, hogy abbahagytam volna a farka verését a szőrös golyóit kezdtem nyalogatni. Ő már nem bírta tovább, hangosan hörögve élvezett el, beterítve a fél arcomat a spermájával. Éreztem, hogy a hajamra is jutott bőven. Ő a tükörből nézte az akciót. Ilyen élvezést még nem láttam, legalább tizenötször spriccelt összekenve mindenemet.
A hajamról csöpögött az ondó, az arcom nem is igazán látszott a rengeteg spermától. Mikor felálltam a tükörbe nézve gyönyörködtem magamba, fasza még mindig a kezemben, kezdett elernyedni. A sperma csomókba lógott a hajamról és az arcomról folyt le a dekoltázsomra. A másik kezemmel szétkentem arcomon az anyagot. Igen izgató látvány volt, ilyet még nem csináltam, tükörbe látni magam gecitől csöpögő arccal. Ha nem sajnálnám annyira ezt a drága nedűt otthon is bevezetném. A férfinek is tetszhetett, ahogy szétkenem magamon, mert a farka igencsak lüktetett a kezembe.
Gyorsan elengedtem, már így is késésbe voltam. A pucim tisztaságát sikerült megőrizni. Remélem, hogy a fiam jól ki fogja nyalni.
Hát nem semmi nő vagyok, gondoltam magamba. Most szoptam le egy vadidegent, a spermája még mindig csöpög rólam, én meg már azon gondolkodom, hogy a fiammal mekkorát fogunk kefélni. Az igaz, hogy ez az akció csak a “kuncsaftnak” hozott kielégülést, de engem rettenetesen felizgatott. Szabályszerűen tüzelt a puncim. Ezt a tüzet csak a fiam spermája olthatja el.
Tehát irány hazafelé. A “kedves vevő” már elrakta a farkát, de még mindig kiguvadt szemekkel figyelte a tükörből, ahogy a spermája vékony csíkokban folyik le az arcomról a mellemre.
- Remélem, uram meg van elégedve a szolgáltatásunkkal – mondtam.
- Tökéletesen, ilyen kielégítő vásárlásban még nem volt részem. De ez csak az egyik öltöny, szeretném felpróbálni a másikat is, hátha az is ilyen jól áll – mosolygott. Pár nap múlva visszanéznék, remélem akkor már, nemcsak az öltönyt tudom felpróbálni, és ön is vállalkozóbb kedvű lesz – villantotta ki újra a fogsorát.
- Legyen szerencsénk, de, most ha megbocsát, nagyon kell sietnem, vár a fiam.
Míg bement átöltözni, elővettem egy zsebkendőt és elkezdtem letakarítani az arcomat és a hajamat. Már a harmadik papír zsebkendőt használtam el mire elkészült. Búcsúzásul meg akart csókolni, de csak az arcomat tartottam oda neki. Nehogy már azt higgye, most már mindent szabad. Miután elment még egyszer ellenőriztem magam a tükörbe, majd gyorsan rendet csináltam. Visszaakasztottam az öltönyt, mikor észrevettem, hogy a nadrág eleje is tiszta fehér folt a rászáradt ondótól.
Legközelebb, ha jön ezt is, eladom neki, mert így már nem lehet másnak eladni, és amúgy is Ő csinálta. Bezártam az üzletet most már kívülről, és lementem a földalatti parkolóházba az autómhoz. Igyekezni kell, minél több időnk legyen kettesben a fiammal.
Az úton hazafelé már azon gondolkoztam, hogy fogom kényeztetni Steve – t. A nedves bugyim most hidegen tapadt a puncimhoz, de a jókedvemet nem tudta elvenni semmi. Egy buta kis gyerekdalocskát dúdolgattam, mikor az elsuhanó épületek között az egyiknek a homlokzatán megláttam az eroticshop táblát.
Egy hirtelen ötlettől hajtva megfordultam és beálltam a parkolójába. Félve léptem be az üzletbe, mert még ilyen helyen soha nem jártam, de kellemesen csalódtam. Ha hirtelen körbenéz az ember, és nem veszi észre, hogy milyen áruk vannak a polcokon, akkor tisztára, mint egy kisebb supermarket. Csak ha jobban körülnézünk, akkor láthatjuk, hogy az egyik sornak a polcain különböző méretű és színű műpéniszek sorakoznak, a másik soron vibrátorok, a harmadikon erotikus fehérneműk, a negyediken pornó DVD – k, a falakon mindenhol a legkülönbözőbb szexuális segédeszközök a korbácstól, szájpecektől, gumibabáktól a bilincsig.
Az üzletben az eladónőn és rajtam kívül még két másik vevő volt, mindketten férfiak. Ahogy beléptem először furcsán néztek rám, de ez csak pár pillanatig tartott, utána napirendre tértek a dolog felett, mármint hogy egy NŐ be mert jönni egy szexshopba. Az eladónő hozzám sietett és azt tudakolta miben segíthet. Egyelőre csak nézelődöm hárítottam el a szívességét. Először a műpéniszeket nézegettem végig, kezembe fogtam egy kb. 30 cm hosszú és kb. 8 – 10 cm átmérőjű fekete csodát, és ámulva gondoltam el, hogy van olyan nő, aki ezt magába tudja dugni, és még élvezi is.
Bár ha otthon lenne egy ilyen biztos én is kipróbálnám. Következtek a vibrátorok, de nem sok figyelmet szenteltem nekik, mert az viszont van otthon. Annál inkább lekötött a fehérneműs polc. Vajon Steve minek örülne? Volt ott mindenféle. Volt apácaruha, ápolónői ruha, és rendőregyenruhára hasonlító ruha is. Legyek szigorú rendőrnéni aki megbünteti a rosszalkodókat, vagy legyek ártatlan – faszt még soha kézbe nem vevő – apáca, esetleg öltözzek be ápolónőnek és “ápoljam le” a kisfiam?
Egyelőre valami “szolidabb” kell gondoltam. Ahogy nézelődtem, a kezembe akadt a tökéletes ajándék. Egy csupacsipke vérvörös nylonbugyi, amely teljesen átlátszó volt, amellett a lába között szét volt vágva, ami teljes hozzáférést biztosított nemcsak a puncihoz, hanem a hátsó bejárathoz is. Ez az, ez kell nekem, ebben a bikavadító bugyiban úgy is lehet kefélni, hogy az ember lánya le sem veszi, amellett sexi is. Mindenesetre azért még kiválasztottam egy fekete egyberészes fűzős – harisnyatartós ruhát, aminek a mellrésze legombolható volt.
Ezt kigombolva a cici teljesen szabadon marad, csak a pántok fogják közre, és így egy kicsit meg is emelik. Ezenkívül kiválasztottam egy fekete harisnyatartót, fekete nylonharisnyát is, az oldalán egészen a lábfejig lefutó mintával, és egy a bugyihoz színben menő nylon babydollt, ami szintén teljesen átlátszó volt. Ezekben olyan leszek, mint a mesében, van is rajtam ruha meg nincs is, viszek is ajándékot meg nem is. Mielőtt a pulthoz mentem volna fizetni, még körbesétáltam az üzletben. Az egyik falon egy nyitott ajtó volt, benéztem, fülkék voltak egy teremben, némelyik fülke ajtaja alól TV képének a villódzása szűrődött ki, és elfojtott sikolyok, nyögések hallatszottak.
Tovább mentem és egy másik falon újabb ajtó, ami nem volt nyitva, de felette táblán a SwingerClub felirat volt. Aha, ez a párcserélős klub. Állítólag nemcsak párcsere lehet, hanem bárki beszállhat bárhova, akár 3. – nak, 4. – nek, vagy 5. – nek is, lényegében mindegy, csak jól érezzék magukat, meg egymást. Én még nem voltam ilyenbe, de már hallottam róla. Miután minden számomra érdekes dolgot láttam, fizettem és nyomás haza. A kocsiban megnéztem az órámat, még mindig van kb. 3 óránk Steve-vel kettesben….
Sasha Grey elintézi a faszokat. Young cutie gagged and sperm glazed! Ingyenes pornóvideó, kattints és nézd!
